Szüleink

Gyerekek vagyunk, gyerekeink vannak. Szülők vagyunk, szüleink vannak. Tanulnak tőlünk, tanulunk tőlük. Abból, amit látnak, abból, amit látunk. Hogyan kell jól szeretni: elengedni, elfogadni, támogatni, megérteni, elviselni, beszélni róla, gondoskodni róla, ápolni, időt ajándékozni... Követjük őket, követnek minket, vagy egészen másként csináljuk/csinálják. Vizsgázunk és vizsgáztatunk. És a vizsga nem mindig úgy sikerül, ahogy szeretnénk, mert büszkék vagyunk („Mi jobban tudjuk!"), mert elfoglaltak vagyunk („Sajnos dolgom van!"), mert túl érzékenyek vagyunk („Hogy lehet nekem ilyet mondani, pedig Én...!), és mert esetleg tele vagyunk régi, gyógyulatlan sebekkel, melyeket mi okoztunk és kaptunk. (A simogatásra induló kezet valami lefogja...)
Fontosak vagyunk egymás számára, akár bevalljuk, akár nem, akár harmonikus a kapcsolatunk, akár felhők árnyékolják. Szinte mindig ott motoszkál bennünk, anyám/apám vajon mit szólna hozzá, akkor is, ha épp az ellenkezőjét tesszük, amit ő tenne. Fontosak vagyunk, mert a vér igenis összeköt („Húsom, vérem"), mert van lelki köldökzsinór, mert ki vagyunk szolgáltatva egymásnak (mikor ki kinek...), és mert szeretjük egymást!
Szüleinken keresztül számtalan jótéteményben részesültünk. Hálásak vagyunk nekik, bár tudjuk, egészen nem tudjuk viszonozni azt a sok jót, amit értünk és unokáikért tettek, legfeljebb a gyerekeinknek adhatjuk tovább.
Bár mernének bátran támaszkodni ránk, ha rászorulnak! Bár mindenkor békesség és szeretet lenne köztünk! Ha mégsem így lenne, ne nyugodjunk addig, míg vissza nem áll a béke!

Az Oázis című lap 2004. februári számából